A 3. a 6. és a 8. osztály vége azok a pontok, amelyek ideálisak a más - hagyományos - oktatási rendszerbe való átlépésre, ekkor találkozik a Waldorf-iskola és az állami oktatás követelménye. Az ettől eltérő időpontokban való váltáskor a gyerek bizonyos tárgyakból előnyben, másokból hátrányban lesz új iskolatársaihoz képest.
Az iskolában a számonkérés és az értékelés is sajátos formában történik. Nincs bukás, valamint a hagyományos értelemben vett feleltetés és az ezzel járó osztályozás sem, de a gyerekek időről időre szöveges értékelést kapnak tanítójuktól arról, hogy hogyan haladnak a fejlődés folyamatában, rámutat az eredményekre, valamint a hiányosságokra és útmutatást ad a továbblépéshez. A tanítók
belső motiváció megteremtésével, fenntartásával próbálják megőrizni a gyerekek érdeklődését, úgy nevelnek, hogy a gyerekek ne azért tanuljanak, hogy ötöst, vagy éppen ne egyest kapjanak, hanem azért, mert
a világ érdekes. Úgy próbálnak hatni, hogy a gyermekekben folyamatosan éljen a vágy, hogy megismerjék a világot. (Ahogy
Vekerdy Tamás is fogalmazott:
„Olyan iskolákra van szükség, ahol a gyerekek természetes érdeklődését nem fojtják el, ahol nem veszik el hitüket, hogy a világ és az ember megismerésre érdemes.” )
A külső motivációs elemek mellőzésével
elkerülhető a szorongás, az egészséges személyiségfejlődést károsító versenyhelyzet, valamint a gyengébb minősítés miatt a gyermekek negatív “én-képének” kialakulása. A gyerekek számára adott a lehetőség, hogy a saját tempójukban fejlődjenek. (Természetes állapot, hogy a gyermekek teljesítményének szintje nem egységes, és tantárgyanként teljesen eltérő képet is mutathat. Ez a helyzet azonban a felnőtt társadalomra ugyanúgy jellemző.)
Az alsó tagozaton
közvetlen számonkérés nincsen. A tanítók folyamatosan figyelik a gyermek fejlődését, és segítik pótolni a hiányosságokat. Első osztályban gyakorlatilag a házi feladat is ismeretlen, a gyerekek személyiségének formálódását a tanítás után elsődlegesen még mindig a szabad játék szolgálja. Ez alapvetően az egész alsó tagozatra igaz! Ezzel együtt a második osztálytól megkezdődik az otthoni munka szükségességének, mint szokásnak a kialakítása. A házi feladatok ebben az életkorban egyszerűek, de érdekesek. Alapvetően nem az ismeretanyag sablonszerű begyakorlására irányulnak. Mennyiségük és minőségük természetesen ugyanúgy az életkorhoz igazodik. Ilyen feladatok lehetnek pl.: „Figyeld meg, hány ablak van otthon!”, vagy betűk fonalból történő kirakása, rajzolás stb.
Az ötödik osztálytól kezdődően aztán a gyermekek egyre több, egyre bonyolultabb és egyre nagyobb önállóságot igénylő házi feladatot kapnak. Ennek formája igen változatos lehet, a füzetmunkától a kiselőadás tartásán át valamilyen művészi vagy kézműves jellegű munka elvégzéséig. Ebben az életkorban már megjelenhet a számonkérésnek egy közvetlenebb formája is, az ún.
tudáspróba. Ekkor a gyermekek dolgozat megírása által adnak számot egy-egy epocha során szerzett tudásukról.
Osztálytanító Már az osztály szervezésekor figyel arra az osztálytanító, hogy
sokszínű és
kiegyensúlyozott legyen a közösség a különböző temperamentumú gyermekek jóvoltából. A tanítónak folyamatosan figyelemmel kell kísérnie a gyermek egyéni és szociális fejlődését. Nevelési gyakorlatában másképpen kell bánnia a különbözõ temperamentumú gyermekekkel. Nem a hozott temperamentum ellen kell hatnia, hanem azt alapul véve a gyermek belső egyensúlyát kell segítenie megtalálni.
Az
osztálytanító/osztálytanár elsőtől nyolcadik osztályig kíséri a gyerekeket és a lehető legtöbb tantárgyat tanítja is nekik. Nyolc éven át minimálisan napi két órát tölt együtt osztályával - de az első három osztályban nagyon sokszor 4-5 órát, az egész délelőttöt, az egész iskolában eltöltött napot. Így
valódi személyes kapcsolatot alakíthat ki a gyerekekkel. Ennek köszönhetően a gyerekekkel való együttlét évről évre könnyebbedik, a "fegyelmezésre" fordítandó energia egyre csökken.
Másrészt az osztálytanár tekintélyként szolgál a kisiskolás számára -nagy szüksége van ebben a korban arra, hogy felnézhessen valakire! Az általánosan művelt emberfő példáját is szolgáltatja, hiszen a gyerekek megtapasztalhatják, hogy egy átlagos szinten mennyiféle tudás belefér egy emberbe. Az osztálytanító az által, hogy „mindent” tanít, a világ egységét is szimbolizálja, ő határozza meg az egyes tantárgyak közötti kapcsolódási pontokat, mely lehetőséget biztosít a tananyag szerves egésszé történő összerendezésére.
A
középiskolai szinten már a szakmai tekintélyé a főszerep, ekkor minden tárgyat
szaktanárok oktatnak.
Epochális (korszakos) rendszer A tantárgyak jelentős részét (kivételt a nyelvek, a művészeti és a kézimunka-kézműves jellegű tárgyak, valamint a testnevelés képeznek) ún.
epochákban (korszakokban) tanulják a gyerekek. A gyerekeknek tehát nem óránként változó tanrendjük van, hanem pl. az anyanyelvi órák vagy a matematika órák
tömbösítve vannak. Ez azt jelenti, hogy 3-4 héten keresztül minden reggel, a kb. két óra időtartamú ún. főoktatás során ugyanazzal a tantárggyal foglalkoznak.
A reggel első két órája - mondjuk az első osztályban - az anyanyelvé:
a meséké, a rajzolásé, a festésé - ezekből fejlődik ki majd az
írás, hogy aztán a saját írásukon át majd megtanuljank
olvasni. 3-4 hét után másfajta epocha következik, majd később ismét az anyanyelvre térnek vissza - és közben természetesen a rajzolás, írás gyakorlása - pl. a számtani epochában - továbbhalad. Később a tagolódás -fizika, biológia, kémia, történelem stb. - még egyértelműbbé válik. Ez az időbeosztás lehetővé teszi, hogy a gyerekek érdeklődése tartósan egy irányba koncentrálódjon, így jobban elmélyülhessenek az adott területen, és azt sok oldalról körbejárhassák. Az epochális oktatás megteremti annak a lehetőségét is, hogy a felejtés és emlékezés áldásos folyamata beépüljön a nevelésbe.
Németh László így ír a
Lányaimban:
"Minden nagy tanuló tudja, hogy egyszerre csak egy dolgot lehet igazán tanulni: az iskolai ide-oda szaladgálás két csöngetés közt a tudomány tízféle oltárához éppen az odaadást teszi lehetetlenné."Speciális tantárgyakGyermekeinket az alsó és középtagozaton igyekszünk megóvni az aktív alkotás ellen ható, csak befogadást lehetővé tevõ, a belső képzelőerőt eltompító és tétlenségre tanító hatások elől, mint pl. a televíziózás. Ellenben
művészeti érzéket fejlesztő és kézműves tárgyak széles skálája segíti az alkotó fantázia kibontakozását. Ld: Oktatás menete, tantárgyak.
A Waldorf-iskola 12 évfolyamos, egységes iskola (a 13. évfolyam az érettségire való felkészülés éve). Együtt tanulnak a művészi tehetségűek a praktikus adottságúakkal és az intellektuálisan (túl)fejlettekkel, egymásra jótékony, kiegyenlítő hatást gyakorolva. Az osztályok viszonylag nagy létszámúak: ideális estben (!) gyakran 40 körül mozog - és sokan nem tartják szerencsésnek, ha 30-35 gyereknél kevesebb van! Ennek oka, hogy a tapasztalatok szerint kevesebb gyerek esetén az osztály belső struktúrája, a gyerekeket egymáshoz kötő hálózati rendszere nem alakul ki kedvező mértékben. Az iskola első osztályából - és persze a későbbi évek során is - hiányzik a hagyományos iskolákban megszokott hajsza. Itt bizony nem "ír-olvas a gyerek karácsonyra", sőt, lehet, hogy csak majd a harmadik osztályra... Akkor viszont sokkal biztosabban és értőbben! Az írástanulás a nagymozgásokból indul: kijárják, kitáncolják a gyerekek a formákat, karjukkal rajzolják a levegőbe, majd nagyméretű csomagolópapírokra kanyarítják. Aztán a füzetbe is kerülnek rajzok, nagy méretben, és gyönyörű színekkel. És csak a rajzokból születik meg lassan-lasan a betű: pl. a juhász botjából a szókezdő J. (Az illusztrációként szolgáló fotó egy Kispesti Waldorf iskolás füzetéről készült) Az olvasást pedig saját írásukon át sajátítják el a gyerekek - lassan, ráérősen...